2011.05.20. Vienna International Airport. A csomagok feladva, beszállókártya a kezemben. EK 128, Vienna-Dubai. Fél óra van a beszállításig. Utálok búcsúzkodni, sosem volt az erősségem. Ilyenkor úgy érzem, hogy hirtelen minden érzést, minden ki nem mondott gondolatot abban az egy pillanatban kellene szabadjára engedni, vélt, vagy valós hibákért elnézést kérni, felhívni vagy ötszáz családtagot, ismerőst, barátot... De nem. Apu áll velem szemben, szemében az aggodalom, a szerető féltés és a fájdalom, hogy 4 év után újra egy reptér, újra egy búcsú és én újra elmegyek. Ezúttal keletnek. Akkor, 2007-ben egy aprócska hazai regionális reptér volt a búcsú helyszíne, de nagyon más körülmények között. Azóta sok minden történt, beleszerettem a hivatásomba, a hivatásomnak köszönhetően egy csodás szegedi lányba, akivel társak, kollégák és vándorok lettünk, elvesztettem számomra pótolhatatlan családtagokat és sajnos barátokat is.

Most, 4 év elteltével, immár a nemzetközi aviatikában tapasztalt szakemberként újra útnak indulok. Az okokat nem részletezem, aki ismer és közel áll hozzám, az tudja a háttérsztorit. Vár Dubai, egy új lehetőség, egy tiszta lap, és egy nagyon jó cég. Már csak meg kell nyomni a RESET gombot. Átölelem Aput, hirtelen jönne az a sok sok mondanivaló, el is kezdem motyogni, de elfojtja a sírás, két férfi őszinte, mély sírása, ami többet mond akármilyen szónál. "Menj Fiam..." -hüppögi és én elindulok, a többiek már túl vannak a beszállókártya ellenőrzésen, mennem kell utánuk. Az üvegfal mögül még egymásra nézünk, integetek és akkor abban a percben megjön az az érzés, amit annyira vártam, hogy érezzek és nem jött az utazást megelőző hetekben. Az érzés, hogy minden rendben lesz. Hogy tényleg ez történik. Most. Velem. Megyek Dubaiba. Elönt az adrenalin, mosolygok és szaladok a többiek után. A többiek: Ildi, Andi és Grati, leendő kolléganőim, akikkel összevártuk egymást a reptéren. (A félreértések elkerülése érdekében: nem Vas megyei dialektusban akartam megfogalmazni, hogy tettlegességig fajult a becsekkolás Bécsben.)

Gyorsan megtaláljuk a beszállító kaput, bő 200 ember vár, de már halad a sor, mint valami színes, karneváli pingvincsorda, úgy topognak a világ szinte minden kultúráját képviselő utasok a Boeing 777-es repülőgépbe. 4427 km, 5 óra repülés vár ránk egy teljesen idegen világba. A beszállítás és üléskeresés, csomag elhelyezés kérdését most nem részletezem, aki repült úgyis tudja, hogy nem ez a légi turizmus legvonzóbb 10 perce, de túl voltunk rajta gyorsan és zökkenőmentesen. Helyi idő szerint délután 4 óra előtt pár perccel felpörögtek a gép hajtóművei, és ellentmondást nem tűrő vehemenciával elkezdtünk gyorsulni, aztán a nagy test méltóságteljesen elemelkedett a kifutópálya betonjáról. Goodbye Europe!

Légiutaskísérők rohangálnak, jön a sör, jön még egy, aztán még egy. Ráz a gép, Románia felett olyan furcsán jó az idő, nekem meg nyilván akkor kellene megszabadulnom a felesleges folyékony ballaszttól, amikor a személyzeti ülésen velem szemben ülő sztyuvi is nem a legőszintébb mosollyal az arcán csatolja be az övét a turbulencia miatt. Na persze, ismerjük ezt az érzést, több, mint 3 év fapados repkedés után csak mosolyog az ember ezen, kicsi szellő és már hopp mindenki ül is le. Na ja, de ha menni kell akkor menni kell. Persze a turbulencia nem tart örökké, ahogyan a 300 Ft-os kínai alsógatya sem, viszont lenyűgöző, ahogyan az imént említett országból származó utastársaim komolyabb sportkocsikat megszégyenítő gyorsasággal startolnak rá a toalettre, abban a milliszekundumban, hogy a kapitány kikapcsolta a biztonsági öv figyelmeztetést. Konkrétan 43. vagyok a sorban. Ez esetben még egy sört kérnék a várakozás idejére....

Fenti probléma már rég megoldódott (nem, nem kell letartóztatás veszélyével számolnom Dubaiban, rendeltetésszerűen használtam a kabin erre alkalmas helységét), amikor végre előkerülnek a szervízkocsik és elkezdődik a csorda etetése. A napi menü lazac sali, némi csirkés maszlag (a menüre Chicken Massala volt nyomtatva, szerintem elírták) karamell hab, vagy puding, vagy valami annak álcázott tárgy, meg ropogtatni való. Meg sör. És vörösbor is. Jó a kedvünk, balról Ildi, jobbról Grati ül mellettem, ők is vidámak, mennek a sztorik, a találgatások. "...és a 48 fok nappal vajon tényleg nagyon meleg lesz...?"

Dubai International Airport, helyi idő szerint 23 óra. 37 fok van. Igen, a 48 nagyon meleg lesz. A dubai reptér egy picivel nagyobb területet foglal el, mint fővárosunk összes plázája együtt véve, gyönyörű új épület. Beállunk az útlevél kezeléshez, de a sor is hosszú és közben éjfél elmúlt, így sajnos a most következő eseményekről a következő bejegyzésben olvashattok. A reklám után visszajövök...